Elsőre azt mondanám, soha. Elsőre, sőt másodikra is azt mondtam, hogy szó sem lehet róla. Azonban az érzelmek nem így működnek, nem fejben dőlnek el. Nélkülözik a racionalitást, hiszen akkor nem lenne annyi boldogtalan ember, összetört szív. Most saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy lehetséges, ámbár nagyon törékeny.
Mielőtt kiköltöztem Amszterdamba mesterszakos tanulmányaim miatt, már-már lehetetlen pillanatban toppant az életembe, alig két héttel az indulás előtt. Régóta nem találtam a helyem a párkapcsolatokban, bár a karrieremnek mindez előnyére vált. Nem fértek bele a fölösleges randik, nem nyitottam senki felé, egyrészt mert tudtam, külföldön folytatom, másrészt nem találtam azt a különleges személyt, aki a várakozásaimnak eleget tenne. Az életfelfogására, a köztünk lévő erős vonzalomra és testi-lelki összhangra gondolok.
Tapasztaltam, hogy Budapest többnyire a könnyen jött-könnyen ment kapcsolatoknak kedvez bőven korosztályom felett is. Az egyének nagyon individualisták, nem szeretnék életüket máshoz igazítani, nem szeretnének lemondani arról a hatalmas bőség asztaláról, amely eléjük van kínálva. Persze ismerek párokat, akik köszönik, tökéletesen megvannak, azonban néha még ők is kísértésbe es(het)nek a rengeteg impulzustól. Ezekkel az élményekkel telítődve hajtott a kíváncsiság, mit tartogat számomra a nemzetközi közeg.
Miután már minden előre el volt rendezve a költözéshez, gondoltam, miért ne tölthetném el a várakozó napokat jó társaságban. Így engedtem 1-1 randevú kérésnek, bár végül csak egy lett belőle, ám az ismétlődően. Napok múltán azon kaptuk magunkat, hogy minden szabadidőnket együtt töltöttük, amit csak tudtunk. Gondoltuk, most jól érezzük magunkat, kirándulunk, hullócsillagokat nézünk, vacsorázunk, beszélgetünk, ebben nincs semmi több, mint kellemes időtöltés. Az elválással úgy is elhal magától, nem is tettünk egymásnak üres ígéreteket.
Azonban a távolság dacára várakozásainknál jóval intenzívebben tartottuk a kapcsolatot, mígnem az egyik nap váratlanul jött az üzenet, hogy ráérek-e szeptember végén. Ez tudtam mit jelent, hogy meg fog látogatni engem Amszterdamban mindössze egy hónap külön töltött idő után. Az időjárás éppen ekkor romlott el, szeles, esős rondaság lett, de ez nem szegte kedvünk, hogy csodálatos, kalandos és nem utolsó sorban felhőtlenül boldog napokat töltsünk el. Az egy hét alatt napról napra világosabbá vált számunkra, hogy innentől nem lehet megállás, nem szeretnénk egymás nélkül folytatni, hiába a távolság.
Idegen érzés kerített hatalmába, hiszen valóban kiábrándult, ennél fogva zárkózott és bizalmatlan voltam a férfiak irányába. Lemondtam róla, hogy létezik az a típus, aki képes tisztelni egy nőt, csodálni a szépségét, a természetét, és mindezt csupán egyetlen nő élvezheti tőle, s nem több, akik mindegyikét a siker reményében űzi, majd kihasználja a lehetőségeket szépen sorjában. Hány ilyen "rendes", céltudatos, "érett" férfit sodort az utamba a sors, te jó ég...
Ma már tudom az okát. Jött valaki, aki bebizonyította nehéz hónapokon át, hogy képes várni rám, aki nem a problémát látja abban, hogy külföldön tanulok, hanem a lehetőséget, az erősségemet. A céltudatosságom imponál számára, mintsem elrettenti, sőt mi több, a vágyott tulajdonságok, de még életfilozófiáink is megegyeznek.
Nem ígértem, hogy ha végzek, hazaköltözök, semmit sem ígértem, csak éreztük, hogy bárhogy is alakuljon, nem szeretnénk lemondani a másikról egyetlen akadály, a távolság miatt. Szerencsére ma már megfizethető repülővel utazni, ha rugalmasak vagyunk és időben foglalunk, belföldi vonatjegy árában vehetjük igénybe a szolgáltatást.
Történetünkkel a köztünk lévő lelki kötődés még erősebbé válhatott. Mivel nem éltünk meg együtt mást, számunkra ez lett a normális életritmus. Még nem tudjuk, pontosan mit hoz a jövő, de vannak közös terveink, hiszen hamarosan, fél év múlva végzek az egyetemen. Addig is sokat segít, hogy mindketten elfoglaltak vagyunk, ő karriert épít, én tanulok és dolgozok, ezáltal tartalmasan telnek a napjaink, csak kevés időnk marad a másik hiányát érezni.
Az esték a nehezebbek, a magány érzését olykor őszinte, tartalmas videobeszélgetésekkel űzzük el, olykor csak teszünk-veszünk közben. A fizikai kontaktus ritkasága tudatosította bennünk, hogy a hatalmas egymásba vetett bizalom, az egymás iránti tisztelet, szeretet, odaadás és egymás támogatása a titkunk. Ezen túlmenően legalább kéthavonta néhány nap találkozó, amire tudatosan odafigyelünk. Az addig hátralévő időt pedig mindig megtöltjük tartalommal, a közös jövőnkért munkálkodva.
