Bár az előző posztban olyan magától értetődőnek tűnt, hogy felvesznek, csak április 14-én derült ki, hogy 2016 őszétől az UvA Business Administration szakán folytathatom mesterszakos tanulmányaim.

Vegyes érzelmek tódultak fel hirtelen bennem, akkor most itt kell hagynom mindenkit és mindent, amit szeretek? Egy kis időre biztosan. Aztán a többit majd az élet írja, rábízom magam ezúttal, bár biztosan amint kiérek - vagy talán nem is kell addig várni - már kész tervem lesz, hol leszek egy év múlva. Ha kint találom meg a számításaim, maradok, egy darabig biztosan. Ha nem, elképzelhető, hogy hazajövök PhD-zni, vagy dolgozni, ideális esetben mindkettő. 

Na de vissza az első sokk utáni ocsúdáshoz! Akkor kinek mondjam el először? Hát persze, hogy anyának, aki végigélte velem a sok bizonytalanságot, a vizsgákat, amiket meg kellett csinálnom, a procedúrát, ami közel sem volt egyszerű. Aztán apának, akinek mondhatnám, hogy egyik szeme sír, a másik nevet, de tulajdonképpen mindkettő sír. A bátyám külföldre költözése után én is elrepülök, még nyugatabbra is, mint ő. De csak 10 hónap, apa! - nyugtatom. Sokszor volt, hogy csak Budapestről is 1-2 havonta utaztam haza. És Karácsonykor pedig hazalátogatok, hozzátok, jól megölelgetni...

A következő kérdések rögtön ezután tódultak fel: Ugye jöttök majd meglátogatni, lányok? És mi lesz így a munkával? És az EVK-val? Az életem eddigi részeivel? Ijesztő ez az érzés elsőre, egyszerre izgalmas, mosolyt csalogat az arcomra az új élmény, egy új csodálatos város, egy szuper egyetem, de ugyanakkor a bizonytalanság idegőrlő. Hogy fogom finanszírozni, mi lesz, ha nem találok munkát? A kudarc nem opció. A blogon is igyekszem végigkövetni, hogy sikerül-e jó válaszokat adnom a kérdéseimre.