Amikor elhatároztam magam, hogy belevágok a holland kalandba, és életem egy meghatározó időszakát töltöm külföldön, nem tudtam vajon mi az én sorsom, mit írtak meg abban a bizonyos könyvben. Hogy hiszek-e benne? Igen is és nem is. Hiszem, hogy vannak sorsszerű találkozások, hiszem, hogy mindennek akkor kell éppen bekövetkeznie, mint amikor. Hiszem, hogy mindennek oka van az életünkben. Viszont abban is hiszek, hogy a döntéseinkkel irányíthatjuk a sorsunkat, és csak is mi vagyunk érte a felelősek, hogy hová és meddig tudunk eljutni az életben.

Megpróbálom elmagyarázni. Hiszek abban, hogy van valamilyen csodálatos összhang az életünkben. Hogy személyek akkor és úgy lépnek be az életünkbe, mint ahogyan annak lennie kell. Sajnos ugyanígy sokszor ki is lépnek. Ezek a találkozások és elválások tanítanak minket nagyon szép és nagyon kemény leckékre. A legfontosabb dolog, hogy adjuk meg a tiszteletet ennek az erőnek, üdvözöljük, aki jön, és fájón köszönjünk el attól, akinek mennie kell. Szerencsésnek érzem magam, hiszen nagyon kevés embertől kellett elköszönnöm ezidáig, aki igazán sokat jelentett számomra.

Azonban hiszem azt is, hogy az életben rengeteg dolog rajtunk múlhat, így meg kell tennünk, amit csak tudunk, hogy megélhessünk az élet szépségeit. Azért, hogy ne mindig panaszkodni támadjon kedvünk, ne csak keserűség üsse fel a fejét, hanem a boldogság, a lehetőségekből fakadó önmegvalósításunk élménye. Törekedjünk rá, hogy mindig jobbak legyünk, mindig egy picit felfelé mozduljunk attól az énünktől, aki a múltban voltunk. Mindig tehetsz egy kicsit többet; tudod, ha a kertedet hűséggel és odaadással gondozod, meg fogja hálálni és virágozni fog. Bár időnként jöhetnek nem várt viharok, azonban ha az elköszönés után gyűjtesz elég erőt újrakezdeni, bár nem lesz ugyan olyan, de hasonlóan csodássá varázsolhatod. Ugyan ezt gondolom az életről is.

Amikor úgy döntöttem, hogy Hollandiába költözöm egy évre biztosan, hogy mesterdiplomát szerezzek, választhattam - persze csak miután megteremtettem a feltételeit ennek a választásnak. Egészen egyszerűen folytathattam volna otthon a megszokott életvitelemet a megszokott közegben, és ezt a befektetést máshogyan használom fel, és lehetek itt kinn, új dolgokat, erőt próbáló utakat kutatva. Úgy döntöttem, hogy kalandvágyóbb és kíváncsibb vagyok annál, mintsem kihagyjam ezt a lehetőséget. Annyi új, értékes tapasztalatot kaphatok tőle, hogy bolond lennék nemet mondani egy ilyen kínálkozó alkalomra. A választásommal a saját sorsomat vettem a kezembe, új találkozások vésődtek abba a bizonyos (mégsem teljesen előre elrendelt?) könyvbe.

Na de, hogy is lesz a folytatás, ha eltelt az egy év? Ez a kérdés rengeteget foglalkoztat mostanában, és talán még annál is többen kérdezgetik. Amit biztosan tudok, hogy az életfilozófiámban a legfontosabb, mindenek előtt álló gondolat, hogy boldog legyek, bárhol, bármit is tegyek. Ha ez nincs így, akkor változtatnom kell. Mindig azt és ott fogom tenni, ahol úgy érzem, hogy ott vagyok, ahol lenni szeretnék, legyen az karrierem vagy a magánéletem. Ezért is jöttem ki tanulni, mert otthon elfogyott ez az érzésem. Természetesen itt sem minden szempontból fényes az élet. Soha nem fognak igazán befogadni (különösen amíg nem beszélem a nyelvet), itt mindig csak egy keleti népség leánya leszek, akikről még azt sem tudják sokszor, hogy az EU-hoz tartoznak. Sok érv és ellenérv van amellett, hogy maradjak majd, ha végzek vagy térjek haza.

A biztonságérzetem sokkal nagyobb itt, Amszterdamban. Most már a munkával az anyagi is, de a fizikai mindig is az volt. Ki merek menni az utcára bármikor, nem félek, hogy egy hajléktalan esetleg egy roma beszól, alkalomadtán ki akar rabolni. Nem tudom, pontosan hogy működik az egészségügy, de egy biztos, nagyobb a belé vetett bizalmam a rendszerbe, csak úgy, ahogyan az oktatásba is. A normális életszínvonal, a sportos életvitel, a nyugodt, jól szervezett közlekedés, az elképesztő minőségű tejipar, a környezettudatosság és a tettek, nem csak hangos politikai ígéretek mind-mind olyan értékek számomra, amiket szeretnék élvezni a hátralévő életem során. Azt be kell látni, hogy hazánk sajnos messze leledzik ettől, függetlenül a politikától, pusztán tényszerűen megközelítve.

Mindeközben magával ragad az érzés, az a mosoly, ami a repülőgépem Budapesten való földet érésekor az arcomra tapad. A csoda, hogy odafigyelés nélkül minden szót kristálytisztán értek, a melegség, amikor átölelem a szeretteimet, a szép tájak, a hideg tél és a forró nyár. Egyszerre minden felértékelődött. Úgy érzem, hogy erre tanít meg az expat élet, hogy értékeljem a korábban annyira természetesnek vélt környezetem. Ha kérdezik, félig büszkén, félig lehajtott fejjel mondom magam magyarnak. Tudok büszke lenni az értékeinkre, a tájainkra, a kultúránkra, de nem tudok büszke lenni arra a sok mocsokra, ami a politikai hadszíntéren zajlik, külföldre is elérve. Sosem fogok ugyanúgy tekinteni Magyarországra, mint ez előtt, ahogyan Hollandia, különösen Amszterdam is egy kis csücske marad a szívemnek. Bárhogy is választom meg a következő utamat, hazatérek, vagy maradok még, a döntés, amit korábban hoztam egy életre szóló élmény marad. Bebizonyosodott, hogy jó döntés volt a sorsomat a kezembe vennem.