A minap azon gondolkodtam, hogy vajon, ha a jól ismert könyves metaforával kellene élnem, akkor egy új fejezetbe vagy egy új könyvbe kezdek most bele? Egyik felem - talán az erősebb - mindössze egy fejezetet kérne, amely 2-3 évet ölel fel, míg a belső megérzés egy új könyvet írna, néhány előző sorozatból ismert kulcsszereplővel.

Azt mondják, hogy ha az ember egy idegen országban telepszik le, egy kicsit otthon érzi magát ott is, egy kicsit pedig hontalannak. Amikor hazatér, hosszabb-rövidebb időre, akkor pedig egyszer csak nem érzi magát otthon a hazájában, szinte kívülállónak számít. Hiszen az élet nem áll meg a hátrahagyott barátoknak sem, újakat szerezni pedig egy idegen kultúrában mindig nagyobb kihívás. Kíváncsi vagyok, ez a közhely mennyire lesz igaz.

Mindenesetre vannak azok a szálak, amelyeknek egyértelműen vége szakad. Ilyen tipikusan a munka. Úgy érzem, hogy megkönnyebbüléssel fogok elbúcsúzni. Még akkor is, ha ez a búcsú szomorú lesz, mert rendkívül sok lelkiismeretes, jó emberrel, kiváló szakemberrel dolgozhattam együtt. A végére pedig barátokat is szereztem, befogadtak a lányok. Azonban az egyetlen elvárásomnak, amelyet tulajdonképpen magammal szemben állítottam, sajnos egyre kevésbé felelt meg. Így hát egy újabb korszak lezárul július végén. Rengeteget tanultam, tapasztaltam, amiért mindig hálás leszek a Szamosnak.

A másik lassan elvarródó szál az EVK-s szakkollégista életem lesz. Habár nem válok formálisan inaktív taggá, azonban külföldi tanulmányaimmal lezárul az elém támasztott szigorúbb követelményrendszer, ezzel együtt a személyes kapcsolatok fellazulnak, valamint a szakmai-közösségi eseményeken való részvételem is. Mesterdiplomámmal pedig már a szeniorok közösségét fogom erősíteni, ami egy hatalmas dolog, hiszen rengeteg olyan ember tartozik ehhez a csapathoz, akikre példaként tekintek. Bízom benne, hogy én is tudok majd ilyen példaképként szolgálni a fiatalabbaknak.